P. Tóth Irén

Nõnek büszkeségeink. Imádjuk õket elfogultan, miközben azt mondjuk, mégse. Nem veszünk észre mosoly mögötti csínytevéseket, hazugsággá duzzadó füllentéseket. Majd lavina zúdul, mikor nem

A fehér fák, fekete fák magányos parkban, meztelen - díszek fekete gyászruhán... fehér fák, fekete fák. Megbánás könnyek a park porán... Fehér tollú, fekete tollú kesergõ hangú bús

Hazátlan ember vagyok már csak, tûzcsepp, mit a szellõ hord, lánctól szabadult tévelygõ rab, a legszegényebb földlakó. Új törvényeknek nagy mágusa, csillagvakított szegény bolond, bolyongtam,

Egy fa mögött, a kihalt hold sápadtan búsul a réten - a magányos fát szél lengeti - én õrület jeleit érzem. Suttogva oson itt egy árnyék ... egy ember... ennyi, ennyi õ... s most egymásnak

Innom kell, feledni akarom mit nem tud senki sem eldugott pince mélyén megbújva csendesen, cigarettáznék, és nem látna senki sem, másképp, e földön oly nehéz nekem... Csak ordítson az utcán az

Pengeélen táncolok természetes - mondom - pedig nem az egybefolynak napok hónapok beszélnék mégis hallgatok korhol az idõ és mindig-mindig ugyanaz a nóta mióta mimóza lelkem

Rád gondolok, és újra fáj. Soha ki nem mondott vágy szunnyad egy titkos szigeten, pillantásod megpihen szemem legmélyebb zugában, hangod csillogó patak, benne áradó szavak,

Ízlelgetem a szavakat és egész más ízt érzek mint amit sugallnak. Mögéjük nézek és látom a rejtett titkokat. Ne esküdözz, azzal megölsz! - én sem esküszöm... Én csak egyszerûen nem hazudok.

Vázában haldokló virág - ledobta színét, illatát. Hiába kristály, palota, antik bútor, bármi csoda - siratja régi gyökerét, kertekbõl szellõ neszét, esõ vizét, a föld sarát, a napsütést, az

Álmaimban gyakran látom még a házat, melyben éltem annyi éven át. Rozzant kerítésén nyikorgott az ajtó, muskátli ölelte az ablakát. Kis kályhánkban pattogó tûz tombolt, ropta a táncot egész

Nézd, hogy havazik: december... Szerelmem, figyeld az ablakot! Szólj, hozzanak még parazsat, halljam a tüzet, hogy pattog. A kályhához közel hozz széket, kéményben a vihart hallgatnám - vagy

Mekkora útról térek vissza! Egy távoli országból jöttem, Mely nincs rajta a térképeken... Aludni kéne. Elfáradtam. Sok éve ûz a rohanás - Mindig elõre, csak elõre, Egy kérdés szólít,

A révben gyorsvízû folyó szalad zúgva-morogva, nyárfák nyirkos alkonyon örök búról dalolnak. Összefonódott ösvények visznek a malomba, ott látlak anyám, téged, rozoga kunyhóban. Fonsz. Régi

Nyomorék vagy! Ma koldusként Térsz otthonodba vissza, S micsoda fess legény voltál! De mit törõdsz most azzal! Megláthatod a faludat, Házatokat a völgyben, Zokogva rohan majd szegény Anyád

A fák, feketén, utunkba állnak. Füstté válnak imbolygó árnyak. Magába zár hallgatag félelem. Talán a szél visz el, vagy csillag száll velem. Egymás kezét fogva szavakat mormolunk. A szerelem

Õ egy kéz-szerû falevelet nyújtott felém. Én levél-szerû kezemet nyújtottam felé. Õ egy kar-szerû ágat nyújtott felém. Én ág-szerû karomat nyújtottam felé. Õ almafaként hajolt testével

Te egy különös mennyországban élsz, ahol semmit sem érnek a szavak. Van úgy, hogy egyetlen mozdulatra levelek nyüszítnek a talpad alatt. Valami oldalról jövõ fényben állni, elnyúlt arccal várni

A harcnak vége. Egy katona mozdulatlan vár maszkja mögött, valahol messze még jajgat a föld, sikolyra készen, mint szülés elõtt. Fölötte tátongó Ég és a Nap, körötte csupasz rét s a

Ti nem voltatok velünk egy cellába zárva, nem ismeritek a sötétség borzalmát, állati karmok közt a sok éhes szájat, emberi üvöltést, mely csak lassan fárad, ha véres bilincs markolja

Inkább töltsük meg virágokkal minden vulkán kráterét, hagyjuk a holtakat temetetlenül, hogy kereshesse nyugodtan mit lelhet még a hamuban - a szél, sebeinket inkább hagyjuk távolba