Poezie
Hazátlan
1 min lectură·
Mediu
Hazátlan ember vagyok már csak,
tûzcsepp, mit a szellõ hord,
lánctól szabadult tévelygõ rab,
a legszegényebb földlakó.
Új törvényeknek nagy mágusa,
csillagvakított szegény bolond,
bolyongtam, hogy megmutassam,
országom mily meséket mond.
Kései könnycsepp vagyok
évezred könnyeibõl,
álom, amely útrakél
árvák kandallója felõl.
Utazgató, hangos dorgálás
csendes, szótlan tájakon,
hol elvész az egész világ
megmaradt kiáltásokon.
Fájdalmas, síró sóhajtás
domboldal falvaiban,
vérben áztatott sikoly, mit
erdélyi özvegyek sikoltanak.
Szerelem, gyûlölet küldötte,
gyõzelemrõl álmodó,
ki szüleitõl örökölt száj-
padlására forrt szitokszót.
Sírok közül léptem elõ
nyirkos, hideg kriptából,
hol a visszaemlékezések
õrt állnak örök gondokból.
És megremegve hordtam tovább
testvéreim bizalmát,
megsiratva minden kapunál
feledett holtak fájdalmát.
Érzem az éjszakát leszállni
tegnapi hajnalokra,
énekem beburkolózik
Örök hallgatásburokba...
Mit bemocskolt már sár és kacaj,
hordom köztetek terhemet,
jaj annak, ki haza nélkül marad
és kérni meri tõletek...
Traducere de P. Tóth Irén
005.204
0