Boér Péter Pál

Az éj leple alatt szobájából sandán kukkolva, elõretolt hátvédnek érezte magát. Egyszemélyes, de nélkülözhetetlen információ-beszerzõnek, a felderítõk királyának. Három távcsõvel pásztázta az összes

Oldalra dõlt õsrégi építmény, kávája korhadt, a két gerenda is. Bár párhuzamosan, de félrebillenve álldogálnak az idõ terhe alatt megrogyva. Pihennek. Még tartják a hengert, és rajta a régi láncot.

Nagyon szeret engem a gazda. Mit is kezdenék nélküle? Gondoskodik rólam, majdnem minden második-harmadik sötétség után, miután a sárga világos pöttyöket és nagy sárga etetõ tálat nézegettem,

Nem bírom tovább magamban tartani, sajog a lelkiismeretem, pedig az nem is szerv. Úgy tudom, nincsenek benne érzõ receptorok, de ami tegnap történt, azt nem rejtegethetem tovább. Hát íme,