Utószó
Pierre Emmanuelnek
de Pilinszky János(2011)
1 min lectură
Mediu
Emlékszel még? Az arcokon.
Emlékszel még? Az üres árok.
Emlékszel még? Csorog alá.
Emlékszel még? A napon állok.
A Paris Journalt olvasod.
Tél van azóta, téli éjjel.
Megteritesz a közelemben,
megágyazol a holdsütésben.
Lélekzet nélkül vetkezel
éjszakáján a puszta háznak.
Inged, ruhád leengeded.
Mezítelen sírkõ a hátad.
Boldogtalan erejü kép.
Van itt valaki?
Van itt valaki? Éber álom:
felelet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverõ szobákon.
Ez hát az arcom, ez az arc?
A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl
ahogy az arcom, ez a kõ
röpûl felém a hófehér tükörbõl!
S a lovasok! A lovasok!
Bánt a homály és sért a lámpa.
Vékony sugárka víz csorog
a mozdulatlan porcelánra.
Csukott ajtókon zörgetek.
Sötét szobád, akár az akna.
A falakon hideg lobog.
Sírásom mázolom a falra.
Segítsetek hófödte háztetõk!
Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva,
a semmi napja mielõtt
megjelenne. Ragyogjatok hiába!
Falnak támasztom fejemet.
Mindenfelõl az irgalomnak
marék havát nyujtja felém
egy halott város a halottnak.
Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj,
egy menekülõ felhõ elfutóban.
S a lovasok zuhogó, sûrü trappban
megjönnek a csatakos virradatban.